Peti Sándor fotóművész blogja

2010, egy napsütéses hétköznap. Egy Duna parti városkában pillanatnyi és jórészt igen rövid sétáim egyikén (ilyennek tartom például a hazaérkezés utáni autótól megtett utat a ház kapujáig) egy hihetetlen és látszólag semmitmondó esemény, de inkább egy képi élmény váltott ki bennem izgalmat, csodálatot és nagyfokú figyelmet. Mint mondtam, az igen rövid sétám végén a házunk bejáratához érve felfigyeltem az ajtó melletti reklámújságok és egyéb effélék tárolására elhelyezett faláda üres voltára. Annyira felemelő és egyben lebilincselő volt a látvány abban a szikrázó napsütésben, hogy csak álltam, néztem meredten a napfénnyel telített rekeszt. Akaratlanul is igyekeztem agyam minél több sejtjével átélni a jó értelemben vett megrázó pillanatot, helyzetet, vizuális élményt. A látványtól megindult tudati és érzelmi hullámfürdőzés fantasztikus szabadságérzéssel párosult.

A külvilág számára olybá tűnhettem, mint aki beengedésre vár, vagy elvesztette kulcsát és éppen azon elmélkedik, hogyan oldja meg helyzetét. Persze ezzel akkor nem törődtem. Egy ilyen átéléssel áldott helyzetben nem létezik külvilág. Biztosan sokan kerültünk már hasonlóan olyan helyzetbe, amikor az utcán, az egyik járdától a másikhoz történő áthaladás közben, hirtelen észrevesszük a túloldalról éppen felénk közeledő nagy ŐT. Földbegyökerezett lábbal, előre nyújtott kézzel, nagyokat pislogva próbálunk haladni de nem vesszük észre, hogy egyhelyben topogunk, míg mások a környezetünkben többszólamú kürtök mesteri dallama közben süketnek, vaknak, netalán idiótának, vagy az öngyilkosságot másokra hárító elkövetőjének tekintenek minket.  De ne kanyarodjunk el, mert ez az eset nem feltétlenül vont be direkt módon más utcai szereplőket az egyszemélyes történésbe.

Örömöm egyre jobban fokozódott azáltal, hogy agyam tornáztatása és belső élményeim átélése közepette senki nem zaklatott a láda és az ajtó közötti állapotomban. Valószínű nem okoztam feltűnést környezetemnek. Így zavartalanul állhattam ott bebocsátást nem várva, kulccsal a zsebemben. Teljes mértékben átadhattam magam önmagamnak, az átélésnek, a megélésnek. Hasonlóan már éreztem magam más helyzetben, de itt a kapuban nem emlékszem ilyenre.. Az üres napfénnyel telt reklámfaláda látványa szinte leírhatatlanná tette számomra az időtlenség megélését. Miért voltam ennyire nyitott erre a jelenségre? Ezt akkor nem tudtam, nem is tettem fel a kérdést magamnak, találgatni sem akartam, értelmetlen is lett volna, mivel megválaszolása semmit sem befolyásolt volna. Utólag pedig lehetetlen lenne teljességgel reprodukálni a szikrázó napfény aranyló színét . A helyzetet teremtő előzményt sem volt érdemes kutatni, már amennyire igaz, hogy mindennek van egy megelőző állapota. Ugyanis úgy éreztem, hogy tudatomból minden addigi dolog törlődött, ami nem ehhez a helyzethez kötött. Egyre erőteljesebben éreztem egy mindent feledtető, szabadságot sugalló, ringató, meleg, simogató érzést.

Ebben a most már minden tudatosságot vesztő állapotomban, agyam folyamatosan azt éreztette velem, hogy csak úgy a semmiből vagyok ott. Nem jöttem sehonnan, nem tartok sehova.  A lét ilyen formáját még soha nem tapasztaltam. Talán emiatt is, úgy belém ragadt, hogy egyre jobban éreztem a körülvevő súlytalanságot. Lebegtem, s a tudatom már csak az aranyfénnyel teli ládát érzékelte.  Halk kristálytiszta, csendes, vízszerű hangot hallottam. Hasonló lehetett ahhoz, amikor az ember felfekszik egy tó sima víztükrére.

Egy fényalagútra emlékszem még, amiben a faláda mélysége felé haladtam. Szinte kívántam a fenekére leérni. Tökéletes nyugalom vett körül. Lejátszódott előttem egész életem. Láttam a sok-sok reklámújságot, melyeket szorgos kezek ördögi gyorsasággal raktak nap, mint nap, a közben kívül is arannyá változott ládikába, amely mintha sosem akarna megtelni, a rengeteg hajstúdió, nyelvstúdió, stúdióstúdió, pizza bár, topless bár, habár papírokkal. Láttam a kezeimet, amik angyali fehéren simogatják ránctalanná arcomat, tökéletes nyugalomban tartva önmagam. Éreztem, ilyen állapotban nem halhatok meg. Úgy döntöttem itt maradok. Nem nyitom ki többé ezt az ajtót,  nem megyek fel az emeletre, a szobámba, az időközben amúgy is kényelmetlenné vált ágyamba. Úgy éreztem, hogy a rengeteg séta után, itt az idő elfogadni a nyugalmat, a rendet, a letisztult csak magam vagyok valóságot. Jól esett angyalivá változott kezeim  keresztjének mellemre  ható súlya. Itt maradok és nap, mint nap nézem, hogyan tűnnek el a papírok az aranyfénnyel teli láda mélyén bennem.

S T Á C I Ó I M

VII. V i s s z a t é r (r) é s

Megtörténhet, hogy réseket fedezekk fel a régebben bejárt útjaimon. Olyan érzés ez, mintha nem lennének teljesen "élesek a képeim"! Ilyenkor, átosonok térben és időben valamelyik résen, egy már rögzítésre került pillanathoz. A katartikus élményű " V i s s z a t é r (r) é s " újabb és élesebb képeket eredményezhet. 

VI. Ö n s z e n t é l y

Az endográf első megfogalmazásának távlatában az általa történő mérés helyszínét, " Ö n s z e n t é l y " -nek neveztem el. Az Önszentélybe való lépés lehetőséget teremt arra, hogy szembesüljek a legvalósabb énemmel. Érdekes kísérlet ezeket felszínre hozni, vagy kivetíteni egy-egy mű formájában.

V. Endográf

Világunkat felfogni, értelmezni, abban létezni csak úgy lehet, ha megkeressük az önmagunkhoz vezető őszinte utat. Úgy érzem ez a folyamat nem teljesen árnyék nélküli. A bennünk lévő műszer, ha úgy tetszik "  E n d o g r á f ", akarva-akaratlan folyamatosan rögzíti a mikor, hol, és milyen döntéseinket. 

IV. V e t ü l e t e k 

Számtalan dolog megformálódott a világban anélkül, hogy időben részese lehettem volna. Csalódásomat legyőzi az átformálás kényszerítő kisértése.

III. T á n c (m á s) k é p

Ülök egy színházterem rendezői székében, lehunyt szemmel és pipázom! Eszembe jut, hogy olykor éji szobám oltárán meggyújtok egy fekete gyertyát. Megigézve nézem játékát. Lassan árnyak járnak át. Fekete fénnyel körém úsznak. Lángjuk megmar, mégsem fáj. Égi táncot jár megannyi sikítás. Minden árny megtalálja maszkját. Érzem rajtam is van már. Élő, vagy holt adta, nem tudom, én is árnyként táncolok. Kinyitom a szemem és nem látom a különbséget.

II. Egy lépéssel közelebb

Számomra egy kiállításból nem a fizikai tér és idő a fontos, hanem az ott és akkor létrejövő szellemi kontaktusok. A kölcsönös látogatás nagyszerű lehetőség arra, hogy egy olyan dimenzióba kerüljek, ahol az azonos vizuális nyelv által létrejövő élmény teremti meg a kommunikációt. Tulajdonképpen ezek az újabb és újabb kapcsolati pontok is " E g y  l é p é s s e l  k ö z e l e b b " visznek ahhoz, hogy mindez megforduljon és én magam is befogadója legyek műveimnek.

Mostanság gyakran visszagondolok erre a megnyitóra. Foglalkoztat az akkori cím! 'Egy lépéssel közelebb' Mihez is kerültem akkor közelebb? Frissek voltak bennem a Párizsban látottak. Eszembe jutott a már akkor körvonalazódott versem sorai. "A portásnak is párizsi a szeme...A szűr reám talált... stb. Érdekes a filmből éppen a verset vágtam ki. Persze ez kényszer is volt, mert a feltöltött film nem lehet 15 percnél több, így rövidíteni kellett.
Meg fogom keresni ezt a verset és kárpótolva magam beírom majd ide!
Visszatérve a mihez is kerültem közelebbh kérdéshez. Talán egy érdekes belső szellemi képi világhoz, egy rendezői székhez? Ez a rendezői szék gondolat is megtalálható a 'Stációim'-ban. Ez a belső rendezői szellem szeretne mindent becsomagolni és újra kicsomagolni. Varázslatos érzés minden nap egy lépéssel közelebb kerülni egy csomaghoz!
 
Megtaláltam a verset. Eredetileg - Otthon Párizsban -volt a címe. Ez tökéletesen kifejezte az  akkori érzésemet, nyitottságomat, amivel a művészetek egyik fellegvárába érkeztem. "Megérkeztem a harmadikról az ötödikre" Otthon a harmadikon, Párizsban az ötödiken laktam. Azaz  laktunk, mert Lelesz István barátommal béreltük közösen a szobát a Rue de Voltaire-n.

Még mielőtt elfelejteném a verset legyen itt bejegyezve. Akár ezzel a címmel, Kettős cím nélküli lépés.

A fekete gyertya visz Párizsba barátom. Újra angyalként merülünk megtisztulva.

A piros neonfényt elfújom, helyette fehér frottíron fehér korong

Arte olvasom, a plafon alatt táncosok vetik bugyijukat S az éj bevonta agyunkat jótékonyan.

Az utcán vetkőzöm, majd meztelenre a hotel portásnak is párizsi a szeme.

Hazajöttem a harmadikról az ötödikre.

Bicikli kerék gurul a lépcsőn fel, párja megbilincselte a Rue de Voltaire 57-et.

Oly térbe lépek én, hol a szó kevés, mennyi Isten más nyelvet beszél.

Neonfényvágta, mondtam már valahol, mikor magamat plagizálom jó érzés.

A fehér fal mellett örökít meg a festő, s én őt, ahol körül minden cső.

A téren a nagy vörös száj csókjára vigyázz! Beszippant, tévedek, azt hiszem, vizes leszek.

Kupka, gyermekének fogad, s a két colours életre kell, így érzek mindent, itt vagyok

Feledem a járást, a lebegés visz tovább és jön valóban a szür-reám talált.

Istenek csilingelnek, hallod ugye barátom te is, a megtöbbszöröződést a monitorban?

Mennyi ház megy át kirúzsozva a túloldalra.

Megtaláltad a torony alatt, amit kerestél?

Hazatérve mennék haza, az ötödikre.

Amikor a diaporámát elkészítettem és megnéztem, számomra teljesen egyértelmű volt, hogy a személyes  impresszióimat, sikerült  a képek által bemutatnom és egy képpé,egy bemutatóba szerkesztenem Ennek a  diabemutatómnak Párizsi Impressziók címet adtam.
 

Zenei aláfestésnek Krulik Zoltán - Időtlen szerzeményét választottam. Azt gondolom, úgy érzem jó választás volt. Amikor Zolival megbeszéltem és engedélyezte a szám felhasználását, megigérte, hogy megnézi az összeállítást. (Még nem kaptam visszajelzést tőle.)

Visszatérve a diabemutatóra. Itthon és külföldön sokan látták és egyszerűen Párizsi Impressziók címen emlegették. Ez természetes is, hisz ez volt a címe. Ezek a képek és a vers gyakorlatilag azonos időpontban készültek, így egyre kevésbé tudtam szétválasztani. Tökéletesen egybetartoznak számomra még a zenével is. Mint az elején látható, a kiállításra sikerült befejeznem, így annak részét is képezi. Apropó kiállítás.

Párizsból hazatérve szinte azonnal el kezdtem szervezni a kiállítást. Ki akartam használni azt a lendületet ami Párizs hatására még sokáig éltetett. Azt hiszem azt kellene mondanom, hogy feltöltődtem. Úgy éreztem egy lépéssel közelebb kerültem valamihez. Ez az érzés folyamatosan jelen volt bennem. Azt gondolom éppen ezért a kiállításom címeként más szóba sem kerülhetett. De hogyan hozzam össze a fotósorozataim bemutatását azzal a -feltöltésből adódó- nem szokványos megnyitót szeretnék érzéssel, ami szabaddá tett? Ami feledtetni volt képes velem a gyötrelmes járást.

Eszembe jutott, hogy ezt megelőzően az "Ajtómögött" című -Istvánnal közösen szervezett- kiállításunkon, sőt azt megelőzően is már tettünk kísérletett arra, hogy performance-val nyissuk meg kiállításainkat Így került sor a megnyító "performance"-ra, amiben Hortoványi Anita táncművész közreműködött.

Akkoriban, pontosabban a kiállítást követő időszakban készítettem egy képsorozatot különböző városokról. (Amszterdam, Krakkó, München, Prága, Pozsony...).