2010, egy napsütéses hétköznap. Egy Duna parti városkában pillanatnyi és jórészt igen rövid sétáim egyikén (ilyennek tartom például a hazaérkezés utáni autótól megtett utat a ház kapujáig) egy hihetetlen és látszólag semmitmondó esemény, de inkább egy képi élmény váltott ki bennem izgalmat, csodálatot és nagyfokú figyelmet. Mint mondtam, az igen rövid sétám végén a házunk bejáratához érve felfigyeltem az ajtó melletti reklámújságok és egyéb effélék tárolására elhelyezett faláda üres voltára. Annyira felemelő és egyben lebilincselő volt a látvány abban a szikrázó napsütésben, hogy csak álltam, néztem meredten a napfénnyel telített rekeszt. Akaratlanul is igyekeztem agyam minél több sejtjével átélni a jó értelemben vett megrázó pillanatot, helyzetet, vizuális élményt. A látványtól megindult tudati és érzelmi hullámfürdőzés fantasztikus szabadságérzéssel párosult.
A külvilág számára olybá tűnhettem, mint aki beengedésre vár, vagy elvesztette kulcsát és éppen azon elmélkedik, hogyan oldja meg helyzetét. Persze ezzel akkor nem törődtem. Egy ilyen átéléssel áldott helyzetben nem létezik külvilág. Biztosan sokan kerültünk már hasonlóan olyan helyzetbe, amikor az utcán, az egyik járdától a másikhoz történő áthaladás közben, hirtelen észrevesszük a túloldalról éppen felénk közeledő nagy ŐT. Földbegyökerezett lábbal, előre nyújtott kézzel, nagyokat pislogva próbálunk haladni de nem vesszük észre, hogy egyhelyben topogunk, míg mások a környezetünkben többszólamú kürtök mesteri dallama közben süketnek, vaknak, netalán idiótának, vagy az öngyilkosságot másokra hárító elkövetőjének tekintenek minket. De ne kanyarodjunk el, mert ez az eset nem feltétlenül vont be direkt módon más utcai szereplőket az egyszemélyes történésbe.
Örömöm egyre jobban fokozódott azáltal, hogy agyam tornáztatása és belső élményeim átélése közepette senki nem zaklatott a láda és az ajtó közötti állapotomban. Valószínű nem okoztam feltűnést környezetemnek. Így zavartalanul állhattam ott bebocsátást nem várva, kulccsal a zsebemben. Teljes mértékben átadhattam magam önmagamnak, az átélésnek, a megélésnek. Hasonlóan már éreztem magam más helyzetben, de itt a kapuban nem emlékszem ilyenre.. Az üres napfénnyel telt reklámfaláda látványa szinte leírhatatlanná tette számomra az időtlenség megélését. Miért voltam ennyire nyitott erre a jelenségre? Ezt akkor nem tudtam, nem is tettem fel a kérdést magamnak, találgatni sem akartam, értelmetlen is lett volna, mivel megválaszolása semmit sem befolyásolt volna. Utólag pedig lehetetlen lenne teljességgel reprodukálni a szikrázó napfény aranyló színét . A helyzetet teremtő előzményt sem volt érdemes kutatni, már amennyire igaz, hogy mindennek van egy megelőző állapota. Ugyanis úgy éreztem, hogy tudatomból minden addigi dolog törlődött, ami nem ehhez a helyzethez kötött. Egyre erőteljesebben éreztem egy mindent feledtető, szabadságot sugalló, ringató, meleg, simogató érzést.
Ebben a most már minden tudatosságot vesztő állapotomban, agyam folyamatosan azt éreztette velem, hogy csak úgy a semmiből vagyok ott. Nem jöttem sehonnan, nem tartok sehova. A lét ilyen formáját még soha nem tapasztaltam. Talán emiatt is, úgy belém ragadt, hogy egyre jobban éreztem a körülvevő súlytalanságot. Lebegtem, s a tudatom már csak az aranyfénnyel teli ládát érzékelte. Halk kristálytiszta, csendes, vízszerű hangot hallottam. Hasonló lehetett ahhoz, amikor az ember felfekszik egy tó sima víztükrére.
Egy fényalagútra emlékszem még, amiben a faláda mélysége felé haladtam. Szinte kívántam a fenekére leérni. Tökéletes nyugalom vett körül. Lejátszódott előttem egész életem. Láttam a sok-sok reklámújságot, melyeket szorgos kezek ördögi gyorsasággal raktak nap, mint nap, a közben kívül is arannyá változott ládikába, amely mintha sosem akarna megtelni, a rengeteg hajstúdió, nyelvstúdió, stúdióstúdió, pizza bár, topless bár, habár papírokkal. Láttam a kezeimet, amik angyali fehéren simogatják ránctalanná arcomat, tökéletes nyugalomban tartva önmagam. Éreztem, ilyen állapotban nem halhatok meg. Úgy döntöttem itt maradok. Nem nyitom ki többé ezt az ajtót, nem megyek fel az emeletre, a szobámba, az időközben amúgy is kényelmetlenné vált ágyamba. Úgy éreztem, hogy a rengeteg séta után, itt az idő elfogadni a nyugalmat, a rendet, a letisztult csak magam vagyok valóságot. Jól esett angyalivá változott kezeim keresztjének mellemre ható súlya. Itt maradok és nap, mint nap nézem, hogyan tűnnek el a papírok az aranyfénnyel teli láda mélyén bennem.
